- A legnevezetesebb városi törvénykönyv az úgynevezett Budai jogkönyv! - jelenti ki nagy hangon a tanárnő. A könyv nevét, és egy évszámot firkant a táblára, aztán kihúzza magát, és párbeszédbe elegyedik Artúrral. Mikor a hátsó sorban már mindenki a régi magyarok életéről motyog, halkan csak ennyit mond:
- Maradjatok csendben. - Az osztályban csend lett, csodák csodájára, hiszen lássuk be, ez nem sűrűn szokott megtörténni.
- Kiadása után Zsigmond...- és mi tovább figyeljük, ahogy egyenes derékkal lépked a katedrán, barátságosan pillant le ránk, és nagyritkán hanyag eleganciával ráfirkant valamit a táblára.

****

Mindenki cseveg. A tanárnő hangját alig lehet hallani a fel-fellobbanó morajtól, de ő szakadatlanul magyarázza a fizikát annak az egy-két gyereknek, aki nagyritkán jegyzetel. Azt hisszük mi győztünk, ahogy ottmaradtunk a boldog tudatlanságban, ahol nincs helye a fizikának, de nem így van. A tenger sem vesz észre egy vihar ellen küzdő hajót a hátán, ugyanúgy, ahogy mi sem vesszük észre a végtelen diáksággal hősiesen harcba szálló tanárnőt.

****

Egyenletesen lassan veri a taktust egy kottaállványon, melyen sem az idő, sem az ütések nem fognak. A kottát figyelem, de hiába. Minden egyes ütésre jobban összefolynak a hangjegyek, mintha nem akarnák, hogy kiolvassam őket. Pislogni sem merek, nehogy hatalmába kerítsen az álom.
- Gyerekek, ha még egyszer eléneklitek teljesen hibátlanul, elengedlek benneteket. Álljatok fel! - mondja a tanár úr mély, erőteljes hangján. Mi felkelünk, és új reménnyel zabolázzuk a ránk telepedő álomfelhőt.

****

A tanár úr a táblánál áll, krétával a kezében, mint egy márványszobor. Alakját megvilágítja a tarka napfény. A reggel mintha megdermedt volna.
- Mostanában nem vagyok megelégedve a nullával. Olyan együgyű jel ez az "o" betű, ki kéne találni egy új nullát... Azt hallottam, az arabok tesznek oda egy pontot - mondja és ismét mély elmélkedésbe merül. A világ megáll, mintha egy óriási vásznon vetítenék a matekórát lassított felvételben.

***

- Tehát ez mennyi, fokban kifejezve? - kérdezi a tanár úr. Az egész osztály néma csöndben bámul. Bamba tekintetünket a táblára szegezzük, van, akinek még a szája is tátva maradt.
- Hát, az egy! - kiált fel a mellettem ülő boldogan.
- Persze - mosolyog a tanár úr. Látni lehet, ahogy szakálla alatt széles mosolyra húzódik a szája. Mi elismerően nézünk Lidire, aki kimondta a megoldást. Az áhítatos csend után a tanár úr ismét felrajzol egy háromszöget a táblára, mi pedig újra a tangensek és szinuszok tengerében evickélünk.

****

Kivágódik a terem ajtaja. Először egy térképet pillantunk meg. Mikor valaki becsapja az ajtót, az osztályban már mindenki a helyén ül. A katedrára lépve megpillantjuk a földrajztanárt.
- Üljetek le - legyint felénk, miközben a naplóba ír valamit. Mi halkabban ugyan, de még mindig beszélünk. Lecsapja a naplót, körbenéz. Leül a tanári szék támlájára, és két kezével hajába túr, erre az osztály csendben marad, és elkezdődik a földrajzóra.

****

Dél van. Az osztályban nagy a hangzavar. A tanárnő bejön, lerakja a vetítőt.
- Jó reggelt! - kirohan a teremből, és fél perc múlva visszatér a naplóval.
- Jó estét! - köszönti Gábort. Hiába próbál minket megzavarni, látjuk, ahogy Áron könnyedén leharapja hatalmas szendvicse felét, és erről tudjuk, hogy mégiscsak dél van.

****

- Pénteken majd erre is lesz mód! - jelenti ki a tanárnő.
- Mi volt a házi matekból? - kérdezi a hátsó padsorban Artúr.
- Hoztál USB-kábelt? - kiabálja Áron az első sorból valakinek. A középső sorban házit csinálunk, csak Lidi figyel, meg még egy-ketten. Talán az őskáosz is ilyen lehetett, mint mi biológia- vagy kémiaórán?
Végül Lidi is elszundított mellettem, én pedig számolom a fejem felett elrepülő papírgalacsinokat.

****

- És Artúr mit szól ehhez? - kérdezi a tanárnő liliomvillámokat szóró szemmel.
- Azt, hogy feleljünk már a versből! - mondja Artúr, miközben hanyagul hátradől, és kezeivel jellegzetesen hadonászik: két karját maga előtt lóbálja, két tenyere, és ujjai úgy röpdösnek jobbra-balra, mint egy-egy rongydarab.
- Könyörgöm, egy kicsit maradjatok már nyugton! - kéri a tanárnő, mintha meg akarná úszni a felelést.

***

- No, Berci szeretnéd elmondani a verset? - kérdezi a tanárnő mézes hangján.
- Hát önként jelentkezőként nem.
- Na, jó - a tanárnő felcsapja a naplót, és könyörtelenül ezt kiáltja - Radostyán Bertalan! - erre természetesen az egész osztály nevetésben tört ki, Berci pedig kelletlenül a táblához kullogott.

****