Zs. Nagy Emese honlapja
Egy a sok közül
A megszokott büfé kocsi, a megszokott arcok. Még sosem láttam őket, de olyanok, mint a többi: maguk elé meredve bámulják a levegőt, szemöldökük néha összeráncolódik, és néha kitekintenek az ablakon. Most én is egy ilyen arc vagyok nekik.
A függönyök lágyan ringatóznak a robogás ritmusára, nyugodtan. Semmi sem történik. Ilyenkor van ideje az embernek. Persze, nem a töprengésre, a gondolatok szárnyát szegi a monoton lüktetés, mely a vonatból árad.
"Új felszállók!" - kiáltja a kalauz. Mindhárman kissé felriadunk a kábulatból, aztán egyszerre hanyatlik vissza fejünk.
Kinézek az esőfoltos üvegen: kéjesen hentergő tájak szaladnak el mellettünk, a fákat, mintha fekete tintával festették volna az égővörös papírra, hogy a lemenő nap minden apró ágat megvilágítson rajtuk. Néhány felhő is előbújik, ott kergetőznek egymással, ahol a mélykék ég elűzi a napot. Az utolsó sugarak eleven tűzként hullnak a távoli házfalakra, én pedig megpillantom köztük a Végtelent, az Időt és a Távolságot, ahogy kéz a kézben búcsút intenek. Egy pillanatra megáll a világ.
Aztán a sötétség lesz úrrá, ez előbbi pillanatból csak egy apró izzás maradt a horizonton. Megint észreveszem az esőfoltokat az ablakon. Kitekintve már nem látok semmit, csak a kocsi belsejének vetületét az ablaküvegen.
A függönyök lágyan ringatóznak a robogás ritmusára, nyugodtan. Semmi sem történik. Ilyenkor van ideje az embernek. Persze, nem a töprengésre, a gondolatok szárnyát szegi a monoton lüktetés, mely a vonatból árad.
"Új felszállók!" - kiáltja a kalauz. Mindhárman kissé felriadunk a kábulatból, aztán egyszerre hanyatlik vissza fejünk.
Kinézek az esőfoltos üvegen: kéjesen hentergő tájak szaladnak el mellettünk, a fákat, mintha fekete tintával festették volna az égővörös papírra, hogy a lemenő nap minden apró ágat megvilágítson rajtuk. Néhány felhő is előbújik, ott kergetőznek egymással, ahol a mélykék ég elűzi a napot. Az utolsó sugarak eleven tűzként hullnak a távoli házfalakra, én pedig megpillantom köztük a Végtelent, az Időt és a Távolságot, ahogy kéz a kézben búcsút intenek. Egy pillanatra megáll a világ.
Aztán a sötétség lesz úrrá, ez előbbi pillanatból csak egy apró izzás maradt a horizonton. Megint észreveszem az esőfoltokat az ablakon. Kitekintve már nem látok semmit, csak a kocsi belsejének vetületét az ablaküvegen.